Svung

Kettő.)

Rendelkező-próbák! Az a tény, hogy nem én rendezem ezt a darabot, most nagy megkönnyebbülés. Mintha egy óriási felelősség volna levéve a vállamról (és a másik vállamra meg fel van pakolva egy másik felelősség, de ez most mindegy). Nem az én dolgom a próbák megszervezése, a kellékek, jelmezek, díszletek ügye: úgy érzem, kicsit hátradőlhetek. Persze, mondom, ez csak a látszat, de mindenesetre kellemes látszat.

Példánnyal a kézben járkálunk a színpadon. A szereplők nem egymással vannak elfoglalva, hanem azzal, hogy miként tudnának úgy csinálni, mintha játszanának egymással. Az első próbák ilyenkor tulajdonképpen mászkálós visszaolvasó-próbák. Próbáljuk lerögzíteni azt, hogy ennél és ennél a mondatnál ki hová megy át, és mit csinál a két karjával, ha majd lesz két karja. Mert most az egyikben még ott a példány, ami kurva zavaró. Ez persze arra ösztönöz, hogy minél hamarabb tanuljam meg a szöveget, na de ennyit? Mikor?

Olyan apró részletekbe is belemegyünk, ami nálam, mikor én rendezek, egy későbbi folyamat része volna, de nem baj, nekem itt az a dolgom, hogy csináljam, amit Zsófi mond. Ahány rendező, ahány rendezés, annyi féle módszer, annyi féle koncepció, és ezeket nagyon jó megtapasztalni.

Erről jut eszembe: az, hogy nem én rendezek, ez szerintem baromi jót tesz a társulatnak! A SVUNG történetében rajtam kívül eddig csak Tino (a Pygmalion igazgatója) és a Pille Tomi rendezett. Mindegyik kevés szereplős darab volt; a mai tagok nagy többsége a SVUNG-nál csak az én rendezéseimet tapasztalhatta meg. Szóval a rugalmasság és a változatosság szempontjából is csodálatos dolog, hogy most Zsófi rendez. Ez többek között csoportként is és egyénileg is egy pozitív fejlődést szolgál!

Mikor meg-megállva, értelmezgetve, gondolkodva beállítjuk egy jelenet mozgásait, utána többször végig megyünk rajta, leállás nélkül. Mikor egy próbán ezt utoljára megtesszük az adott jelenettel, akkor Zsófi ezt mindig levideózza, és kiteszi a közösbe. Ez nagyon jó ötlet, vissza lehet nézegetni; látom, hogy itt és itt milyen béna vagyok, min kell majd legközelebb változtatnom, vagy ha van, amit jól csinálok, azt rögzítsem magamban, és akkor majd legközelebb is így.

Ez a lefilmezése a beállított jeleneteknek úgy tetszik, hogy az ötletet el fogom lopni Zsófitól, és a következő rendezéseim során én is bevezetem!

Ebből már szertartás lett: tudjuk, ha kamera előtt megy végig a jelenet, az a próba végét jelenti, ezt már csak az elpakolás követi, és mehetünk sörözni.

Apropó: sörözés! Vannak, akik a próba utáni első kortynál már tök másról tudnak beszélgetni, és én ezt irigykedve nézem. Bennem még dolgozik a próbai cucc, és csak a második korsónál tudok beszélgetni olyan dolgokról, ami nem színházi próba. Ha ezzel egyedül vagyok, hallgatok. Nem baj. Ez típus kérdése, egyik se rossz vagy jó.

Olyan, mint az a dilemmatikus izé, hogy a próbafolyamatot szereted inkább, vagy az előadást. Hogy kinek melyik a jobb.

Valaki játszani imád előadásokon: átélni, átlényegülni, megmutatni a munkánk gyümölcsét minél több embernek, és ezzel örömöt okozni, satöbbi. De a próbákat kevésbé szereti.

Valaki meg pont fordítva: mert hogy az alkotó folyamat, az ötletelés semmihez sem hasonlító, több hónapos mámorát és izgalmát nem írja felül egy másfél-kétórás előadás. A játék csak egy szükséges plusz. Az már csak olyan, mint a festőnek a kiállítás.

Hát nem tudom. Én -ha rendeztem, ha játszom- mind a kettőt egyformán szeretem, és valószínűleg mindkét „iskolának” igaza van. Vagy egyiknek sincs… Csak ez az átkozott szövegtanulás ne volna!

A próbanaplót írja: Pohl Balázs

Fotók: Csomor Lilien

Előző:

Próbanapló 1

Folytatás: https://www.svung.at/probanaplo-3/